Arisa nézi a szép kék eget a placcon. Ekkor megjelenik a háta mögött a gyámja, a szerzetes.

- Arisa drágám! – szólal meg kedvesen. – Miért nézed az eget?

Arisa nem szólt egy szót se csak szomorúan nézett fel. A szerzetes hümmögött párat.

- Csak nem gondolsz már megint a családodra?

Arisa meghökken.

- Ezt honnan tudod?

- Nem nehéz kivenni az embereknek a gondolatait az efféle világban. – mondta a szerzetes és elfordult Arisától, de nem ment el. Arisa visszanéz az égre.

- Vörös – szólal meg hidegen Arisa.

- Hmm…? – fordult hozzá a szerzetes.

- Vörös az ég – ismételte Arisa és elkezdte szorongatni a nyakláncát. – Itt az idő…

- Sok szerencsét – mondta végleg a szerzetes és elment.

- Elkezdődik a harc – folytatta Arisa és egy szomorú egyben gyilkos mosoly ült az arcára.

Arisa az utcán megy, inkább lassan szalad, de nem tudja hová. Egyszer befordul egy sarkon és nem hiszi el, amit lát… Vér, csontok és zsigerek tömege. Egy ember mély kárörvendő nevetése és egy másik ember aki, még jobban szétvagdossa az emberi cafatokat. Meglátják Arisat. Arisa először nem veszi észre az embereket, akik meglátták, mert a vér látványával van elfoglalva.

- Hé! Kis csaj? – ordít oda az egyik ember. Arisa most néz fel először a véres földről megőrült szemmel, mint aki nem hisz a szemének. – Mit nézel? – folytatta tovább az ember. Arisa elkezdett szaladni. Az emberek is. Mivel Arisa nem olyan gyors hamar beérték az emberek. Arisa nyakát megfogta az egyik ember hátulról és majdnem megfulladt.

- Mit láttál az előbb – kérdezte fenyegetőzve az egyik ember. Arisa csak megdöbbenve nézett a földre és nem szólt egy szót se. – Mit láttál? – ordított rá jobban az ember.

- Vér – mondta Arisa. És mint egy megszállott mondta tovább – Vér, vér, vér, vér, vér… - Az egyik ember kezdett félni Arisától és ordítva hátra lépett kettőt.

- Mit csinálsz? – kérdezte a másik ember a társától. – Félsz tőle? – és ekkor Arisa egy hatalmasat beleütött annak az embernek a hasába és elszaladt. – Ne állj ott és nézd, ahogy elmegy! Futás! – Mindketten feltápászkodtak és Arisa után futottak, hogy ugyanazt tegyék vele, mint az előző emberrel.

Arisa nem nagyon bírta sokáig és a végén már csak loholt. Befordult egy sarkon, hogy ott vessze inkább az életét és nekiment egy fiatal fiúnak és a földre huppant. A fiú nézte nagy szemekkel a lányt és aztán a mögötte lévő 2 emberre. Kihúzott egy kardot a hátán lévő hüvelyből és egy hatalmasat csapott a 2 emberre. Az emberek hátrahőköltek és elrepültek a kard által létrehozott szél miatt. Az emberek mikor felálltak egy dühös szempárral néztek farkasszemet és elszaladtak. A fiú lehajolt a félig meddig még életben lévő Arisához.

- Jól vagy? – kérdezte a fiú Arisától. Arisa ránézett a fiúra és tágra nyílt a szeme.

- Ka… ito? – kérdezte Arisa a fiútól. A fiú elmosolyodott. Arisa Kaitora borult és a könnyei mellett egyfolytában a fiú nevét ismételte. Kaito levette magáról a lányt és letörölte a könnyeit. – Annyira… hiá… nyoztál… - mondta Arisa.

- Te is nekem – mondta higgadtan Kaito. Kaito Arisa mellé leült és nézte az esti eget ő is. – Mit csinálsz itt ebben a szörnyű városban?

- Itt lakom – válaszolta Arisa. – Te?

- Ide húztak a szálak – Kaito megköszörüli a torkát és kiböki. – Valaki megölte a családomat és szerintem az az ember itt van – Arisa megdöbben a hír hallatán – De legalább így jobb, hogy te is itt vagy – Arisa elmosolyodik.

- Segítek neked, ha kell – mondta Arisa.

- Köszönöm, de nem kell – vonta vissza Kaito az ajánlatot.

- De segítek, mert nekem is ugyanez a gondom. Nem tudom, hogy ki a családom és meg akarom keresni őket.

- Hát… akkor… - Kaito megfogja Arisa kezét és Arisa elpirul. – Induljunk!